10 film, ami bizonyítja, hogy épp tíz éve volt a filmtörténet egyik legerősebb éve

Ahogy a borászatban, úgy a filmkészítésben is vannak különleges évjáratok, amikor valahogy minden a helyére kerül, az ízek összeérnek a hordóban, és jóval több csúcsbor készül, mint általában. Ilyen volt mondjuk 1960, amikor Hitchcock Psychója, Godard Kifulladásigja és Fellini Édes élete torlódott egymásra. De akár 1999-et is említhetnénk, amikor olyan meghatározó filmek váltották egymást a moziban, mint a Mátrix, a Harcosok klubja, vagy épp Kubrick hattyúdala, a Tágra zárt szemek (és akkor a John Malkovich menetről, vagy a Magnóliáról még nem is beszéltünk). Ha viszont az új évezredből kellene kiugró filmes évjáratot mondanunk, akkor gondolkodás nélkül rávágnánk: 2007, és máris rendelnénk belőle egy palackkal. Elég belegondolni abba, hogy 2008 februárjában két olyan film versengett egymással az Oscarért, amelyek még nyomokban sem tartalmazták az ilyenkor szinte elkerülhetetlen hollywoodi szirupot. Két karcos, kietlen remekmű, tele visszataszító figurákkal, elidegenítő megoldásokkal és nyitott befejezéssel. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a 2007-es évet már az kiemeli a filmtörténeti átlag masszájából, hogy ez a görög sorstragédiákkal felérő benzinkúti jelenet elkészülhetett: És Coenék Oscar-győztes nihilizmusa a jéghegy csúcsa volt. Itt az ideje, hogy tíz film felidézésével üljük meg ennek a kivételes évjáratnak a jubileumát. Szigorúan szubjektív listánkba amúgy olyan ütős filmek nem fértek be, mint a Vissza a vadonba, a Plasztik szerelem, a Szkafander és pillangó, a Keleti ígéretek, vagy az akcióthrillerek trendjét évekre meghatározó A Bourne-csapda. Nem vénnek való vidék Ritka, mikor egy fantasztikus könyvből fantasztikus film születik. Cormac McCarthy és a Coen fivérek egymásra találása ilyen kivételes pillanat volt. Az adaptáció sikerének talán ahhoz is lehetett némi köze, hogy McCarthy eredetileg forgatókönyvnek szánta a sztorit, és később dolgozta csak át regénnyé, de ettől még nyugodtan el lehetett volna cseszni az atmoszférát. Coenék keze viszont nem remegett meg egy pillanatra sem, jó érzékkel nyirbálták meg az alapművet, és tökéletesen adták vissza a mitikussá emelt texasi rögvalóságot. Chigurh alakjával pedig adtak egy újabb ikonikus főgonoszt a filmtörténetnek – egyúttal azt is bizonyítva, hogy az idióta bubifrizura még egyáltalán nem zárja ki, hogy közben dermesztően félelmetes legyen valaki. Ehhez persze kellett Javier Bardem is, aki meg is kapta alakításáért az Oscart, akárcsak Coenék a legjobb adaptált forgatókönyvért és a legjobb filmért is. Mindezt egy olyan filmre, amelyben gyakorlatilag nincs zene, csak a texasi szél süvít a pusztában, a főhős halála jelentéktelen eseményként szorul a háttérbe, a morális rend pedig a legkevésbé sem zökken vissza a helyére a film végén. Az egészen váratlanul lecsapó, nyitott befejezés után több elfojtott, hitetlenkedő káromkodást is hallottam a moziban annak idején. Ha túl boldognak érzem magam, mindig újranézem Coenék mesterművét. Vérző olaj Hasonló a helyzet a Vérző olajjal, ami ugyanolyan csodálatosan kiábrándult és lehangoló film, mint a Nem vénnek való vidék, hiába maradt alul vele szemben a 2008-as Oscar-versenyben. Paul Thomas Anderson is a déli pusztában rajzolja meg a hatalomvágy természetrajzát, csak ő nem a határmenti drogkereskedelmet, hanem az olajbiznisz hőskorszakát használja katalizátorként. A mesterien felépített hosszúbeállításokat a zajokkal és zörejekkel teli filmzene teszi teljessé, melyet a radioheades Johnny Greenwood szerzett. És akkor még nem is beszéltünk Daniel Day Lewis alakításáról, aki elsöprő erővel hozza a mindenen és mindenkin átgázoló Daniel Plainview alakját, aki még a fiát is csak a saját személyisége meghosszabbításának tartja. A végletekig hajtott profithajhászat archetípusa, utoljára talán Humphrey Bogart formálta meg ilyen erővel a földből előtúrt nyersanyagok bűvöletében eltorzuló személyiséget A Sierra Madre kincsében. Nem véletlenül választották a Vérző olajat a 21. század legjobb filmjének a New York Times kritikusai. Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford Oké, még mindig a pusztában járunk, egészen konkrétan a vadnyugaton, ahol legendás banditák garázdálkodnak mindenfelé, amíg valaki le nem puffantja őket. Andrew Dominik neowesternje azonban nem akcióval és pisztolypárbajokkal akar a székbe szögezni, amit az is sejtet, hogy már a címe is egy gigantikus spoiler. De a filmnek persze nemcsak a címe különleges, hanem nagyjából minden egyéb vonása is: Roger Deakins szétszűrőzött, éteri képeit például önmagukban is órákig elnézegetnénk, ehhez járul még a komótos elbeszélés, valamint Brad Pitt és Casey Afflek színészi alakításai. I’m not there – Bob Dylan életei Todd Haynes igazi hőstettet hajtott végre: páros lábbal szállt bele az életrajzi filmek agyonkoptatott kliséibe, amelyek miatt olyan érzése van az embernek, mintha minden híres zenész élettörténetét pontosan ugyanaz a forgatókönyvíró jegyezte volna. Úgy forgatott kísérleti biopicet Bob Dylanről, hogy egyszer sem ejtik ki benne a célszemély nevét, és eleve hat színész játssza a főhős különböző korszakait, köztük egy fekete kisfiú és egy nő. Töredezett és zseniális kísérleti alkotás a könnyűzene egyik legrejtélyesebb figurájáról, aki mindig képes volt szerepet váltani, mikor már túl nyomasztónak érezte a rajongói elvárásokat. Mindezt ráadásul olyan színészekkel, mint Heath Ledger, Christian Bale, Richard Gere, vagy a zseniális Cate Blanchett. A kortárs feldolgozásokat tartalmazó soundtrack már csak hab a tortán. Nem véletlen, hogy ez volt az első életrajzi filmterv, amelyre maga Dylan is rábólintott. Michael Clayton Azt nem mondom, hogy hibátlan remekmű volna, de azért egy jó évjáratban szükség van egy ütős kis paranoia-thrillerre is. Ezt adta meg a Michael Clayton, amelyben George Clooney ügyvédfigurája keveredik bele a nagyvállalatok sötét ügyeibe. Pörgő dialógusokon, ütős leszámolásokon és költői epizódjeleneteken keresztül jutunk a keserédes happy endig, ami után kétszer is a hátunk mögé nézünk majd egy multicég folyosóján járva. Tony Gilroy első rendezése olyan feszült és okosan felépített, hogy a maga által magasra tett lécet azóta sem tudta átugrani. Zodiákus Jó, ez a téma mondjuk magas labda volt David Finchernek, a pszichopaták és sorozatgyilkosok filmes védőszentjének, de mégis tudott adni valami pluszt korábbi, ikonikus thrillerjeihez képest. Csaknem dokumentarista stílusban dolgozta fel a 60-as évek leghírhedtebb sorozatgyilkossági ügyét, visszarántva azt a Piszkos Harry mitikus világából a valóság talajára. Nem vagány beszólásokból és utcai lövöldözésekből, hanem aktatologatásból, átvirrasztott éjszakákból és rengeteg beszélgetésből áll a meglehetősen reménytelen nyomozás. Fincher tökéletesen idézi meg az évtized hangulatát, Robert Downey Jr.-on keresztül pedig még némi humort is csempész a kilátástalan történetbe. 4 hónap, 3 hét, 2 nap Persze Amerikán kívül is volt élet 2007-ben, például egy román film hozta el Cannes-ból az Arany pálmát. Cristian Mungiu fojtogató hangulatú remekműve egyetlen este alatt játszódik, és egy illegális abortusz végrehajtását mutatja be a Ceausescu-érában. A 4 hónap, 3 hét, 2 napnak nincsenek nagy, nosztalgikus neonfénnyel felvillanó tanulságai, mégis szinte mindent bemutat kicsiben, amit egy rothadó diktatúráról tudni kell: például, hogy miként törli el a múltat, szül zsigeri bizalmatlanságot és épít áttörhetetlen falakat élethazugságokból az emberek köré. Persepolis Ha már a diktatúráknál tartunk, nem mehetünk el a Persepolis mellett, amely bizonyítja: egy rajzfilm igenis lehet egyszerre bájos és nyomasztó. A Marjane Satrapi önéletrajzi képregényéből készült alkotás végigkalauzol minket Irán modernkori történelmén, de mindezt a főhős szemszögén keresztül, így egy pillanatra sem hat száraz törileckének. Ahogy cseperedik fel a kislány, úgy hagyjuk el a játékosságot és válik egyre komorabbá a rajzfilm hangvétele is. Satrapi csodálatosan elmesélt családtörténetéből bőven lehet mit tanulni 2017-ben is. Vágy és vezeklés Igazi, nagybetűs Melodráma, a szó klasszikus értelmében, ami bevállalja a felfokozott érzelmeket és a telesírt zsebkendőt, mégsem válik kínosan hatásvadásszá. Vagy ha mégis, azt se bánjuk igazán. Van itt minden a beteljesületlen szerelemtől a családok és birodalmak sorsát megpecsételő nagy háborúig. Mindez persze sok zenével és költői hosszúbeállításokkal előadva, amelyek ugyanolyan érzékletesen rögzítik a világháború előtti arisztokratikus idillt, mint a bombázások borzalmait. Azóta ugyan Christopher Nolan is megcsinálta a maga virtuóz filmjét a dunkerque-i mentőakcióról, a Vágy és vezeklés egybeállításos tengerparti jelenete azonban felveszi vele a versenyt a szuggesztív képek terén. Vaskabátok Persze 2007 sem csak a nyomasztásról, szenvedésről és a nagy sírásokról szólt, volt humor is bőven. Erre álljon itt bizonyítékul Edgar Wright Vaskabátokja zárásként, amelyben a Baby Driver rendezője mesteri módon hányta kardélre az akciófilmek kliséit. Simon Peggnek és Nick Frostnak ezúttal nem a zombikkal vagy a világvégével, hanem egy békésnek tűnő angol kisváros komplett lakosságával gyűlik meg a baja. Borítókép: Paramount Vantage/Miramax

Forrás: 24.hu | Teljes cikk itt