„Még mindig nem tudom, vajon Isten találta-e ki a világot, vagy az anyatermészet”

Az általános iskola hatodik osztálya számára íródott természetismeret tankönyvben olvasni, hogy „a fiúk matematikában ügyesebbek”. Ez az állítás nemcsak, hogy nem igaz, hanem kifejezetten káros is. Ön hatodikban milyen volt matekból? Egész jónak éreztem magam. Bár anyukám nemrég elmesélte, hogy volt olyan korai tanárom, aki a matematika terén nem látta bennem a potenciált, és ezt a szüleimmel is közölte. Mindenesetre ők úgy döntöttek, hogy erről engem nem tájékoztatnak, és ez lett belőlem: előbb matematikus, aztán fizikus, majd asztrofizikus. A ma csillagászata nagyon más, mint évszázadokkal ezelőtt, ez már nem az a romantikus szakma, hogy felhőtlen éjszakákon kiülsz eget kémlelni, morfondírozni, Nagy Medvét rajzolni. Bár nem látok bele a csillagászok mindennapjaiba, de az valóban igaz, hogy egy mai csillagász elvétve néz teleszkópba, inkább egy detektor, számítógép néz bele helyette, a kutató a rögzített adatok alapján keres új eredményeket. Ez azonban nem változtat azon, hogy a csillagászat a huszonegyedik században is borzasztóan izgalmas és szerethető hivatás, csak talán kicsit kevesebb a romantika, a filozófia és több a matek, az informatika, miközben hatalmas és egyre érzékenyebb teleszkópok, szuperszámítógépek segítik a munkát. Én az elméleti kutató vonalat képviselem, munkaeszközöm a számítógépem. Galaxisok és a kvazárok körüli ionizált buborékok kialakulását, szerkezetét és mérhető spektrumát leíró matematikai és fizikai modellekkel foglalkozom. Milyen szakmát képzelt magának hatodikosként? Amióta az eszemet tudom, űrhajós szerettem volna lenni, de sajnos az érettségi évében ilyen szakot nem találtam a felvételi tájékoztatóban. Azt viszont olvastam, hogy a NASA-nál előny a természettudományos diploma. Bejelöltem hát a matekot, azóta is kíváncsian várom, eljutok-e valaha az űrbe. Pár éve a Mars One magán-űrutazási program felhívásban kereste egy leendő Mars-expedíció tagjait. Majdnem jelentkeztem is, de eléggé ragaszkodom a családomhoz, a barátaimhoz, és tetszik ez a Föld nevű bolygó. Túl véglegesnek tűnt, hogy odamenjek a Marsra, s talán sose térjek vissza. Nyiri Gábor agykutatótól kérdeztük, hogy szerinte melyik a járhatóbb út: megmenteni a Földet, vagy más bolygóra exportálni az itteni életet. Ezt válaszolta: „Lehetséges, hogy amint a technika lehetővé teszi, kisvárosnyi embercsoportok óriási önfenntartó űrhajókra költöznek, és irány a Mars, majd a szomszédos galaxisok. Aki marad, az pedig vigyáz a Földre, maximalizálják a bolygó lélekszámát, a születésszámot, a tudomány eredményeit az általános jólétre fordítják.” Másik galaxis? Na, arra az űrhajóra felülnék! De addig is mentsük meg a Földet, igazán érdemes lenne, még ha nem is egyszerű feladat. Fotó: Mohos Márton/24.hu A legközelebbi galaxishoz, az Androméda-ködhöz fénysebességgel is két és félmillió év az út, miközben űrhajóink a fénysebesség húszezredét tudják, vagyis ötvenmilliárd évre lenne szükségük célba érni. Korszakalkotóan új technológia nélkül nemhogy a galaxisközi, de még a csillagközi utazás is kivitelezhetetlen. A relativitáselmélet szerint az univerzumunkban fénysebességnél gyorsabban semmi nem mehet, azonban még a fény sebessége, a másodpercenkénti háromszázezer kilométeres gyorsaság is csak a Naprendszerünk és környékének feltérképezéséhez lenne elég. Másik galaxisba akkor juthatnánk el, ha sikerülne építeni egy egyelőre tudományos fantasztikumnak számító, fénynél gyorsabb utazásra képes, például a teret meghajlító hajtóművet. Vagy kereshetünk, netán gyárthatunk féreglyukat. Ugrat? Egyáltalán nem. Csillagászkonferenciák estéin, néhány Whisky után komoly tudósok is előhozakodnak ilyes sci-fivel? Még whisky sem kell hozzá. Száz éve a fekete lyuk is csupán egy elvont matematikai modellnek számított, mindenki azt hitte, csak papíron létezhet ilyen extrém objektum. Ötven évvel később aztán megtalálták a létezésére utaló első bizonyítékokat, ma pedig már egész sokat tudunk a fekete lyukakról. Elképzelhető, hogy így lesz ez a féreglyukakkal és a térhajlítással is. Érdemes minden lehetőségre nyitottnak lenni, az idő úgyis eldönti, mi az, ami reális, a többi pedig megmarad fikciónak. Mi az a teret meghajlító hajtómű? És a féreglyuk? A Star Trek-sorozatban megjelenő térhajtómű ötlete által inspirálva 1994-ben Miguel Alcubierre vetette fel a lehetőségét a téridő görbítésén alapuló úgynevezett Alcubierre-meghajtásnak. Ez esetben az űrhajó maga előtt összehúzza a téridőt, maga mögött pedig kitágítja azt. Ennek eredményeként a fénynél is gyorsabban érkezik meg a céljához, amire normál téridőben haladva nem lenne képes. A féreglyuk pedig olyan, mint egy alagút, ami a téridő két adott pontját köti össze, és elméletben lehetőséget ad arra, hogy a térben, sőt az időben is pillanatok alatt utazhassunk keresztül. Ennek alapjait az egyedi gondolkodású Albert Einstein és Nathan Rosen már 1935-ben megalkotta. Einsteinnek nem csak a gondolkodása volt egyedi. Hanem? A frizurája is. Pont, mint önnek. Passzol a raszta a modern tudós imidzshez? Tökéletesen. Itt, az ELTE-n csupa fehér köpenyes szaladgál körülöttünk. Mert kémikusok, és a köpennyel védik az utcai ruhájukat a vegyszerektől. A jelen tudósa már egyáltalán nem egy idős, mindig komoly, zakós vagy köpenyes férfi, illetve nemcsak az, hanem lehet fiatal, vidám, sőt akár egy raszta hajú lány is. Sokszínűek és sokfélék vagyunk, a diverzitás a tudománynak is jót tesz. Persze, amikor tanítani kezdtem az egyetemen, elgondolkoztam, tanárként vajon mi a helyes megjelenés és viselkedés. Igyekeztem komolyabban öltözködni, némi távolságtartást erőltettem magamra. De hamar rájöttem, hogy semmi szükség változtatni magamon. Ezzel nem vívom ki a tiszteletet, egész pontosan: nem ezzel vívom ki a tiszteletet. Ráadásul akkor működöm igazán, ha spontán lehetek. A tudományok világában nem téma a raszta, arra kíváncsiak, tudom-e a szakmát, ha igen, elfogadnak, hiszen a tudomány nem hajban, hanem fejben dől el. Azt hinné az ember, hogy művészcsaládból jön, ehhez képest az édesanyja matek-fizika szakos tanárnő, az édesapja pedig matematikus-filozófus, s odahaza a gyermeknevelés részeként olyan játékok zajlottak, hogy „kölcsönösen egyértelmű hozzárendelést csináltunk a sajtok és az uborkák között”. A sajtok és uborkák közötti hozzárendelés nem velem esett meg, hanem az akkor ötéves unokaöcsémmel, de anyu, aki egy elképesztően elhivatott, figyelmes, minden egyes diákja sorsát a szívén viselő tanár, engem is valószínűleg hasonló szellemben nevelt. Apukám pedig a szerethető szórakozott professzor típus volt. Én kettejük mixe vagyok, vagyis végletesen elvarázsolt tudok lenni, de az sem áll tőlem távol, hogy fókuszált és céltudatos legyek. Fotó: Mohos Márton/24.hu A munka mellett táncol, túrázik, falat mászik, fest, kijár hennázni a Margitszigetre. Hogy lesz ebből Nobel-díj? Lehet, hogy nem lesz. Matematikából amúgy sem osztanak. Fizikából viszont igen. De ahhoz, lehet, be kéne áldozni a kék túrát meg a salsát. A tudomány egyre kevésbé a magányos zsenik terepe, sokkal inkább szorgos közösség, melynek tagjai egyénenként sok kis morzsát tesznek hozzá a végül megszülető eredményekhez. Mindenki hozzájárul a fejlődéshez, mindenki a maga léptéke szerint. Imádom a matematikát és a fizikát, de rengeteg más dolgot is, és szinte minden érdekel. Könnyen előfordulhat, hogy nem lesz Nobel-díjam, de emiatt nem mondanék le a salsáról. A tánc elképesztően felszabadító mozgásforma, a táncos közösség pedig nagyon jó fej embereket gyűjt össze. Amúgy nemcsak salsát táncolok, hanem a boogie woogie-tól az akrobatikus táncig mindenfélét. Pogó? Az unokatesómnak van egy punkegyüttese, Punnyadó Cefre névre hallgat a formáció. Imádom a punkzenét, és már hawaii fűszoknyában is táncoltam a koncertjükön, a pogó viszont nem az én műfajom. A festést is annyira komolyan veszi, mint a táncot? Mindent komolyan veszek. És könnyedén is. Műteremlakás kilátással a Gellért-hegyre? Azt nagyon adnám! De egyelőre meg kell elégednem egy kis garzonnal. Akvarellt használok, főleg nonfiguratív képeket, a színek és formák kavalkádját szoktam megfesteni. Ez számomra alkotó kikapcsolódás, relaxáció. Tömeg előtt is otthonosan mozog? Nem feltétlenül. Inkább lámpalázas vagyok, nem exhibicionista. Van egy világhírű tudománykommunikációs verseny, az angliai Cheltenham Tudományos Fesztivál keretén belül 2005 óta működő FameLab. A cél: megtalálni a tudomány új arcait, akik mindössze három percben közérthetően, inspirálóan és izgalmasan tudnak beszélni fontos témákról. Magyarország két éve csatlakozott a FameLabhez, ön az első itthoni selejtezőt és a döntőt megnyerve kijutott Angliába, ahol az elődöntőben a huszonhét résztvevőből bekerült a top tizenkettőbe. Lámpalázas létére. Ma már szerencsére nem vagyok annyira lámpalázas, részben a sokéves tanítási tapasztalatomnak, részben pedig egy barátomnak köszönhetően, aki a verseny előtt segített felkészülni. Nagyon szeretek tanítani, a tudás és tanulás örömét átadni másoknak. Amikor hírét vettem a tudománykommunikációs versenynek, úgy voltam vele, mint minden más kihívással: gyerünk, csináljuk, derüljön ki, képes vagyok-e rá, sikerül-e három percben értelmesen összefoglalnom valami bonyolult dolgot. Három fizikás előadással készült: a fekete lyukak titkaival és a holográfiával, valamint a nagy tömegben előforduló „eltaposós” tömegbalesetekkel. A pánik nem inkább pszichológia? Sokkal inkább fizika. Valójában nem igaz, hogy nagy tömegben, fenyegető helyzetben az emberek egyből pánikba esnek, és érzéketlenné válnak egymás iránt. Az ilyen baleseteknek általában egyszerű fizikai oka van. Ha túl sok embert zárnak össze, és egy kritikus szint fölé emelkedik a emberek sűrűsége, akkor óhatatlanul egymásnak ütköznek, minden mozdulat, minden egyes lökés továbbadódik, végighullámzik a tömegen. Ez pillanatok alatt felerősödik, míg valaki el nem esik, a földre nem kerül. Ekkor a körülötte lévők hiába akarnak segíteni, az elesett ember helyén úgymond vákuum alakul ki, ami szinte berántja a körülötte állókat. Ők vagy tehetetlenül rálépnek a földön fekvőre, vagy maguk is elesnek, tovább növelve a tömegben kialakult hézagot. Ezt hívják fekete lyuk effektusnak. A védekezés egyetlen módja, hogy az embersűrűséget a kritikus szint alatt kell tartani, például zárt helyeken adott létszámkorlát felett tilos további látogatókat beengedni, valamint ki kell alakítani megfelelő menekülési útvonalakat. Fotó: Mohos Márton/24.hu A technika is segíthet: egy zürichi fesztiválon már előfordult, hogy a résztvevők okostelefonjára letöltött applikáció révén élőben követték nyomon, hogy a rendezvény területén épp hol, mekkora a sűrűség, így a szervezők és a résztvevők is azonnal reagálni tudtak a problémás helyzetekre. A holográfia hogyan került a témái közé? Adta magát, hogy egy nemzetközi versenyre magyar vonatkozású témát is vigyek. A holográfiát, melynek segítségével háromdimenziós, térhatású kép hozható létre kétdimenziós felületen, Gábor Dénes találta fel 1947-ben. Amiért nem mellesleg fizikai Nobel-díjat kapott 1972-ben. Az alapötlete zseniális, a fény hullámtermészetét használja fel. Borzasztó érdekes volt, amikor itt, az ELTE-n egy laborgyakorlat során mi, fizikushallgatók is készíthettünk saját hologramot. Abban a laborban fotózkodtunk az imént? Nem, az az ELTE Vizualizációs Centere az aktív 3D technológiás vetítőrendszerrel. Aktív? Attól aktív, hogy a 3D szemüveg is dolgozik: a vetítő másodpercenként százhúsz alkalommal váltja a jobb és a bal szemnek szánt képet, amit akkor látnál, ha valóban ott lenne előtted a tárgy, a szemüveg pedig szinkronban a vetítővel biztosítja, hogy egy adott pillanatban a megfelelő szemed lássa a képet, míg a másik előtt elsötétül a lencse, majd fordítva. A végeredmény pedig az, hogy tökéletesen és folyamatosan látsz egy háromdimenziós képet. A technika lehetővé teszi, hogy térben megjelenítsünk bonyolult molekulákat, vagy közelről megcsodáljuk a Napot. A kedvencem, hogy három dimenzióban láthatjuk az univerzum már feltérképezett részeit, és a fénysebesség milliószorosával zoomolhatunk a távoli galaxisok közé. Hihetetlen távolságokba elláthatunk, amikor az előbb a fotó kedvéért beálltam a vetítőgép és a vászon közé, a homlokomat a bokámtól több százmillió fényév választotta el. A harmadik témája a fekete lyuk. Amit az itthoni és az angliai versenyen is azzal vezetett fel, hogy a fekete lyuk pont olyan, mint Pistike, a láthatatlan kisbaba, három perc múltán pedig azzal köszönt el, hogy „mára bezár a kvazár”. Három dologról beszéltem, amiben a láthatatlan Pistike hasonlít egy fekete lyukhoz: közvetlenül egyiket sem látjuk, mindketten hatással vannak a környezetükre, ezért észleljük őket, valamint mindketten képesek arra, hogy látványosan fogyasszák el a vacsorájukat. Pistikét és a bezár a kvazárt is értékelte a közönség. Ön érti a fekete lyukat? Inkább úgy mondanám, hogy folyamatosan tanulom. A fekete lyukak megismerése egy életre szóló kaland. Azt hogyan lehet megérteni, hogy a fekete lyuk közepében a sűrűség végtelen? És azt hogyan lehet megérteni, hogy az univerzum végtelen? Ráadásul tágul! Méghozzá gyorsulva. És azt hogyan lehet megérteni, hogy nemcsak a tér végtelen, hanem az idő is? Hogy nem őrül bele, aki hivatásból ilyenekkel foglalkozik? Valóban, az emberi léptékeinkhez képest hihetetlenül nagy távolságok és felfoghatatlanul apró méretek léteznek az univerzumban, ráadásul az emberiség teljes történelme eltörpül a világegyetem életkorához képest. Én is beleszédülök néha ennek a gondolatába. Annyit tudunk tenni, hogy lépésről lépésre haladunk, tanulunk, kutatunk, folyamatosan tágítjuk az ismereteinket, hiszen elképzelhető, hogy a végtelen számunkra felfoghatatlan, de egy kis matek segítségével így is kezelhető. Egyébként egyelőre még nem tudjuk biztosan, hogy létezik-e bármi igazán végtelen a világunkban. Az univerzum végtelen, nem? Jelenlegi tudásunk szerint annak tűnik, és nemcsak azért, mert körbenézünk, és sehol sem látjuk a végét, hanem komoly kutatások támasztják alá az állítást. De merész lenne teljesen biztosan kijelenteni. Ahogyan azt is, hogy egy fekete lyuk középpontjában a sűrűség végtelen. Az általános relativitáselmélet szerint ez így van, de megváltoztathatja a képet, ha sikerül egy olyan elméletet kovácsolni, ami összekapcsolja a gravitációt és a kvantummechanikát. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a végtelen csak egy absztrakt matematikai konstrukció, ami a fizikai világban nem létezik. És azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy az ellenkezője igaz. A végtelen az végtelen, hiszen a vége után is van valami, ha más nem, akkor semmi. Az meg már valami. És az nem semmi. Mondaná Laár András. Ha az univerzum esetleg nem végtelen, az még nem jelenti azt, hogy van vége, vagyis határa. Lehetőség az is, hogy egyszerűen csak visszahajlik önmagába. Hasonlóan a Földhöz, ami garantáltan nem végtelen, még sincs pereme, ahol leeshetnénk róla. Annyi azonban biztos, hogy szédületesen hatalmas a világegyetem, és fantasztikus aprólékossággal lett kidolgozva. Fotó: Mohos Márton/24.hu Ki dolgozta ki? Erre nem tudom a választ. Hívő? Úgy nőttem fel, hogy a családunkban a vallás nem játszott szerepet, de nyitott gondolkodásra és elfogadásra neveltek. Kíváncsi természet vagyok, sokféle barátom van, és érdekelnek az emberek, ezért felnőttként természetesen foglalkoztatott a téma, igyekeztem megtalálni a saját válaszaimat. Még mindig nem tudom, hogy vajon Isten találta-e ki és indította-e be ezt a rendszert, vagy az anyatermészet volt az, vagy ez a kettő egy és ugyanaz. De azt tudom, hogy a tudomány és Isten létezése egyáltalán nem áll ellentmondásban. Egyik sem cáfolja a másikat, és nem is gondolom, hogy ez lenne a feladatuk. Hiszek a tudomány eredményeiben, és abban is, hogy számos olyan dolog van, amit még nem ismerünk. Számomra Isten nem egy nagy szakállú öregapó, aki egy felhőn ül és varázspálcával irányítja a sorsunkat, de kétségkívül hiszem, hogy létezik egy pozitív mozgatórugója a világunknak. Hiszem, hogy nem mindegy: jót vagy rosszat teszünk. Szerintem igenis fontos, hogy folyamatosan fejlődjünk, és egyre jobb emberekké váljunk, és nem azért mert különben pokolra jutunk, hanem mert csak így van értelme. Az én életemben ez a sorvezető, és ha Isten létezik, akkor hiszem, hogy békés, kiegyensúlyozott kapcsolatban állok vele. A legfontosabb szeretetet adni és kapni. Aki eddig eljut, már nem élt hiába. Kiemelt kép: Mohos Márton/24.hu

Forrás: 24.hu | Teljes cikk itt