Kötegnyi dollárt talált a magyar roma az Amerikából kapott adománykabátban

Kötegnyi dollárt talált a magyar roma az Amerikából kapott adománykabátban

Mindaz, amiről a mese szól majd, a Horváthéké, a családjuk egyszeri sorsa, amilyenből amúgy milliószámra akad ebben a hazában: Jászságban, Borsodban, Hajdúban, Nyírségben, Nógrádban, Baranyában vagy épp Somogyban… Az övék épp valahol Miskolc környékén, de lehetne bárhol – ilyen és hasonló, ez a cigány sors… Amiről alig tudunk: amit ismerünk, az a kevés is szégyenteljesen szegényes, sorvadtan sovány! Szégyelljük magunkat! (NarRátor) *** (1963-ban születtem Szikszón. Apám bányász, édesanyám otthon nevelte a 8 gyereket. Általános iskolámat Alsóvadászon végeztem, itt találtam rá első mesteremre, Szentirmai László tanár úrra, aki az általános iskolai rajzszakkört vezette. A művészet azóta folyton jelen van az életemben. Középiskolai tanulmányaimat Miskolcon folytattam. Perecesen szakmunkás-bizonyítványt, a Földes Ferenc Gimnáziumban érettségit szereztem. Olyan nagyszerű tanárok hatottak rám, mint Fekésházi Attiláné matematikatanár és Kocsis Mária magyartanár, akiknek a humanizmusa a mai napig példa számomra. 1982-től dolgozom villanyszerelőként. 1987-ben alapítottam családot, János fiam fotóművészettel, Éva Elvira és Boglárka Ibolya zeneművészettel foglalkoznak. 2007-ben a Wesley János Lelkészképző Főiskolán diplomáztam, és ha nem villanyszerelőként dolgozom, gyerekeknek segítek megérteni a képi világot. Feleségem nagyszerű háttér minden kezdeményezésemhez, biztos támaszom. Mestereim: Zsignár István festőművész, Pethő János grafikusművész. 1990-től alakult ki önálló stílusom. Horváth János) Anyám valahogy mindig úgy meséli ezt a családtörténetet, mintha nem is vele esett volna meg. Még gyerek volt, csak tizennégy éves, és hát az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy apám nem is neki, hanem a nővérének udvarolt. Már homály fedi, mi késztette mégis őket arra hatvan évvel ezelőtt, egy éjszaka, hogy elszökjenek. Apám rozoga Csepel biciklijén, egy tizenhét éves fiú és egy tizennégy éves lány, a vázon ülve, este tekertek Selyebre: apám és anyám. Így kezdődött az ő házasságuk. Az új életük. Meg a miénk!   Cigánytelep: ahova a bányászbusz kijárt! A 60-70-es évek cigánytelepe, ahol felnőttem, már csak morzsáiban létezik. Így, az ötvenes éveim elején, kicsit többet tudva a világról, látom csak igazán gyermekkorom édenkertjét. (Fura, de Caramell zenéje idézi fel legjobban a hajdan volt idillt, néha a könnyeim is elindulnak.) Pedig, ha nagyon őszinte akarok lenni, ebben az édenben rettenetes szegénységben éltünk, hiszen minden családnál sok gyerek volt, nálunk például nyolc, és csak egy kereső, az apánk… Mi az a Matiné? Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. A Matiné eddigi termését itt találni. Alsóvadász, Miskolctól 25 km-re északkeletre a Cserehát völgyében húzódik, szorgalmas, gazdálkodó emberek lakták. A cigánytelep a főútra merőleges, enyhén emelkedő, úgynevezett Béstorok bekötőút végén terül el, gyakorlatilag teljesen elszeparálva a falutól, és furamód mégis a falu részeként. A gyönyörű völgyben a telep szélét egy aprócska patak határolta, a hosszanti irányban elnyúló telep fái között apró házbokrok bújtak meg: rokon családok szoros összetartozásának jelzőjeként. Ismeretlen volt a henyélés; a férfiak mindnyájan dolgoztak, ki a vasúton, ki építőknél, erdészeten, bányánál. Egy időben a bányászbusz kijárt a telepre, olyan sok volt onnan a felszálló cigány bányász. (Éltek, dolgoztak, tették, amit kellett.) Mi, gyerekek, napközben csoportosan jártuk az erdőt-mezőt, ha már végképp nem találtunk semmi ennivalót, akkor gombát nyársaltunk, az mindig volt bőven, az este, az már hazavetett minket. Szóval nekünk: mégis szép volt. A telepen hajdan viszonylag nagy házban laktunk (három helyiségből állt). Apámék aludtak a konyhában, a fiúk és a lányok külön-külön szobában feküdtek, ez akkor, ott, ritka dolognak számított. Anyám picike kertjében pár ágyás zöldség, pár bokor valamilyen virág volt, ma is látok ilyet nála, hosszú szárait akkoriban virágzáskor Árpi bátyám csúzlival lövöldözte szét. Jellemző volt ránk az is, hogy ott, a telepen hogyan oldottuk meg a fürdést: anyámnak volt egy nagy horganyzott teknője, a masinán (sparherden) melegítettek egy-egy nagy fazék vizet: eggyel a lányoknak, másikkal a fiúknak. Azt a szobát, amelyikben éppen fürödtünk, bezártuk. Anyámnak mindig akadt valami öreg szőnyegdarabja, amit kilépőnek a lábunk alá rakott a döngölt földre… Megoldotta, hogy mind a nyolcan tiszták legyünk, pedantériája nem tűrt megalkuvást, ma sem ismer ilyet. (Azért itt elmesélem: ahogy később leköltöztünk a faluba, apámnak és anyámnak az első dolga volt, hogy a fürdést valahogy megoldják. Apám nagyon örült egy fém- és egy fahordónak, amit a régi tulajdonos otthagyott… A vashordó alá az apám tekintélyes méretű tüzelőteret csinált téglából meg sárból, füstelvezetésnek fehér zománcos csöveket használt, az is a régi tulaj hagyatéka volt a padlásról. A fahordó egyik fenekét kiütöttük, amikor aztán a víztől a dongák bedagadtak, tökéletes lett fürdőkádnak: csak a bemászást kellett téglalépcsővel megkönnyíteni.) Rendszerint, amikor délután az iskolából hazaértünk, mind a két hordóba hordtunk vizet: a vashordóba hattal, a fahordóba tíz vederrel; a kút tíz méterre volt, nem volt megerőltető… A tűzgyújtás apám vagy anyám dolga volt, ők is gondozták, féltek, nehogy mi, gyerekek, felégessük a házat. A forró vízből három vederrel kellett áthordani a fahordóba, akkor lett jó langyos, nyakig ültünk benne! Így zajlott ám télen is, azzal a különbséggel, hogy felöltözés után pokrócba csavarva szaladtunk át a hideg gangon a szobába. A helyet később egyre jobban csinosítottuk, a téglakályhát felváltotta egy biztonságosabb öntöttvas, de a lényeg azért maradt. (Ma már visszagondolva tudom, hogy nagyon sok munkával lettünk tiszták!) Fotó: UVATERV / Fortepan Az anyák titkos életszeretete Már csak anyám van, aki elmondhatja, hogy is volt. Mondhatnám azt is (hivatalosabban), az utolsó adatközlő, de hát ő az én anyám, nyolcunkat felnevelt, enni adott (néha a semmiből), mégis: olykor kettényílik bennem a múltat idéző és a nagyon finom húslevest főző édesanya emléke. Édesanyám szerint az apám családja jómódú cigánynak számított, mert világ életükben mesteremberek voltak. Az üknagyapám, a néhai Krista Károly még a Fáy uraság cigánykovácsa, és az ő gyerekei (fiai) is valamilyen kézművességgel (legtöbben kovácsmesterséggel) foglalkoztak. Saját, könyvekből szedett tudásom alapján a romani nyelvben a krisz szó törvényt jelent (Romani krisz). Tehát az üknagyapám nevéből én arra következtetek, hogy a cigány törvénykezéssel (-hozással, betartással) lehetett ő valamilyen kapcsolatban. Későbbi névmagyarosítással lettünk Horváthok. Anyám is csak annyit tud, hogy sok gyereke volt, és az évszázadokkal ezelőtti Krista Károlynak még az Alsóvadászi cigánytelep megalapításához is lehetett köze. Elbeszélések szerint II. Rákóczi fejedelem, akinek a kastélya Felsővadászon van, kért kovácsokat a Fáy uraságtól, és az uraság Krista Károly legidősebb fiát küldte el. Ez a kovács patkolta a vadászó nagyurak lovait, és ahogy az már lenni szokott, jöttek az ismerősök és jöttek a családok. És már nemcsak a lovakat patkolták, hanem megjavították a földekre kijáró parasztok szekereit is. Tökéletes egységben éltek magyarok és cigányok. Nagyapám apja, Krista Károly bádogos (minden elsőszülött fiút Károlynak hívtak) is kézművességgel kereste a kenyerét, s eljártak mezőgazdasági munkára is, mikor mire volt szükség, de a telep minden lakója gyakorlatilag a faluban lakó magyar családoktól függött, államtól munkát nemigen kaptak. Nagyapám, aki az első Horváth a családban, szintén kézműves volt, és szintén bádogos. Egy roppant ügyes kezű mesterember. Anyám alacsony, görbelábú férfiként írja le, de meg tudta patkolni a tojást; mégis azt hallottam ki a hangjából, hogy nem nagyon szerette (állítólag több szeretőt is tartott a nagyanyám mellett, de van, aki pont az ellenkezőjét mesélte). A nagyapám kalandos életének egy részletét külön szeretném kiemelni, mert óriási hatással volt az egész família további sorsára. Keresztapámtól származik a mese, hogy egyszer, amint nagyapám járta a falut, munkája jutalmaként kapott egy piros kockás kabátot. Nagyapám, mint említettem, ipari iskolába’ végzett bádogos volt, faluról falura vándorolt és kiabált, hogy foltozó – foltozó! Az akkori vaslábasokat, serpenyőket foltozta be, de sok más háztartási eszközt is megjavítottSzóval az egyik ilyen útján kapott egy Amerikából küldött kabátot. Hazaérve felpróbálta, tapogatta, s ahogy a bélést kibontotta, kiderült, hogy nagyon sok amerikai dollár van belevarrva a kabát bélésébe. Nagyanyám a jegyzőnél volt mindenes, egy alkalommal elmondta a jegyzőnek, mit találtak, addig egy fillért se mertek elkölteni, nem is tudták volna, mert nem magyar pénz volt. Anyám elmondása szerint nagyon féltek, mert akkoriban, ha nagyobb címletű papírpénzt láttak cigánynál, rögtön hívták a csendőröket. A jegyző összeköttetéseit használva apránként váltogatta be nekik a pénzt. Sosem látott jólétben éltek hát nagyapámék, házat venni a faluban nem tudtak, mert az feltűnt volna, de megnagyobbították a házukat, új tetőt, cserepet tettek rá, szóval a telepi viszonyokhoz képest szépen éltek. (Ez keresztapám története a pénzről, anyám emléke annyiban más, hogy nagyapámék az egyik gyereket vitték a Hamrogdi orvoshoz, és útközben egy menekülő katona hajított el egy pénzzel teli táskát, amit ők megtaláltak. A történet többi része megegyezik. Ne feledjük, hogy akkor az I. világháború elejét éltük.) Nagyapám – anyám elmondása szerint – két kézzel szórta a pénzt, megesküszik rá, hogy neki volt és van a legtöbb keresztgyereke. Minden, a környéken született gyereket ő keresztelt meg, és országra szóló keresztelőket csaptak. Nagy életet élt, amíg a pengős világ tartott. Anyám emlékei szerint kalapáccsal a kezében halt meg, miközben Maris nanámtól azt kérdezte, befestette-e feketére a ruháját. Édesanyám fárad, a húsleves is elfogy, lassan elindulunk hazafelé, viszünk haza is levest. Fotó: Berkó Pál / Fortepan Meg kell vallanom, anyám családjának a történetét kevésbé ismerem, tudom is az okokat: olyan régóta elfeledett sebeket kellene feltépnem, és nem voltam biztos benne, hogy ezt nekem kellene megtenni. Anyai nagymamám, mondjuk úgy, nagy túlélő volt, és rendkívül nehezen nevelte a 12 gyerekét, miután nagyapám, a néhai Scótai József (!) fiatalon meghalt, de ha nem sietek ennyire, akkor van némi információm dédanyám és dédapámról is. Az utánuk való nyomozás még tart, de azt már lehet tudni az emlékezőktől, hogy anyai dédmamámék, akiknek a beás neve Milli volt, Ongán éltek, és ő ’magyarasszony’ volt, dédapám meg egy Horváth nevezetű cigányember, akinek a keresztnevére senki nem emlékszik. Anyám tudni véli, hogy az I. világháborúban az olasz fronton esett el. A családmese szerint ez a magyarasszony annyira szerette az ő cigány emberét, hogy annak halála után soha többé nem nézett férfira, egyedül nevelte fel egy szem lánygyermekét. Ami azt jelenti, hogy 1918-tól maga egyedül látta el a gyerekét, ami hát abban az időben biztosan nem volt egyszerű. Szóval hatalmas volt a vágy bennem, hogy dédszüleim múltját megismerjem, s eddig Osgyáni Gabi barátom, aki nagy szakértője az I. és II. világháborúnak, segített, és sikerült egy lehetséges verziót felállítani, miszerint a dédapám a 34. magyar honvéd gyalogezredhez vonulhatott be, és valahol Doberdo környékén halhatott meg. Olyan szívszorítóan kellemes érzés tudni, hogy a tizenkilencedik század végén, huszadik elején keservesen szegényen együtt él egy magyar lány és egy cigány fiú. Romantikus énem mindenféle hősi tulajdonságokkal ruházza fel őket, biztos nagyon szerették egymást, látom dédapám fiatal barna kezét, amint egy fehér asszony (dédanyám) arcát simogatja. Fura a képzelet, ha azt akarja, hogy a régmúltat is képes legyen látni… Még sok mindent nem ismerek a családfáról, nem ismerem, hogyan találkozott anyai nagymamám és nagyapám, annyit tudok: anyám Horváth Ilona és Kótai József gyermeke, itt is a 12 gyerek egyike. Néha kérdezgetek tőle ezt-azt. Megáll, gondolkodik, néha számol, minden szó, minden mozdulat fontos, amikor vele a múltról beszélgetek. A legrégebbi emlékem magunkról, magamról, hogy anyám betakar valamivel, aminek a színe fekete. Talán 2-3 éves lehettem, anyámat nézem. A mozdulat most is ugyanaz. És ez az emlék hoz elő egy régi képet a gyerekkoromról: Általában hétvégenként jelent meg a motoros, de úgy fizetések környékén biztos volt, hogy jönni fog. Pici, éles dudája felverte a telepet, feljött a „Béstorkon”, megállt a telep közepén és dudált, dudált. Nem számított, ki mit csinál, csoportosan, félmeztelenül, klottgatyában rohantunk. Semmi nem volt fontos, csak a hang, a telep közepén álló, fekete, oldalkocsis motor, aminek az oldalkocsija fagyis pulttá volt alakítva. Idős, magas férfi állt a motorja mellett, halványzöld bukósisakban (a feleségem azt mondja, csúnya keze volt), ott állt a fagyis pult mögött, vagy inkább betámasztva, kezében a fém fagyis mérőkanál, ő volt a csoda, a minden jóság megtestesítője. Amennyire csak lehetett, megpróbáltunk közelebb kerülni hozzá; mint a méhek nyüzsögtünk, tolongtunk körülötte, a fagyi körül, mert maga a látvány is fenséges volt. A hangra az asszonyok is előkerültek, odasétáltak a fagyishoz, gyerekeiket maguk köré gyűjtve vették a fagyit, mindenki tudta, ki kapott vagy még nem kapott fizetést. Kisegítették egymást azzal a pár forinttal, egyik gyerek se tátsa a száját hiába. Nagy választék nem volt, talán kettő-háromból lehetett dönteni, és hát az akkori fizetések szerint is megfizethető volt, csak 50 fillérért lehetett venni egy gombóc fagyit, de egy tojást is elfogadott volna fizetségképpen. De hát csak a legritkább esetben fordult elő, hogy valaki vett tojással fizessen. Tyúkot ott, emlékeim szerint, senki nem tartott. A fagyi ízének emléke eltartott még egy pár napig. Minden apró részlet nagyobb és részletesebb lett.   Horváth János – Rege Sándor: Amikor hazafelé megyek

Forrás: 24.hu | Teljes cikk itt

További cikkek

Népszerű termékeink